Mondjam, hogy az életem? Avagy a magyar Ropi Naplója

Vasárnap hajnali 4:04 van. Ha számít az a két órás alvás akkor péntek reggel 6 óta vagyok ébren. Ha nem akkor csütörtök délelőtt 10-től.

Forgattunk. Hihetetlen élmény volt megtapasztalni, hogy hogy is működik az ilyen. Nem vagyok színész, próbáltam magamból kihozni a legtöbbet. Majd meglátjuk a végeredményt:D

Azon töprengek mi a picsáért nem tudok aludni. Elutazás? Lezáratlan ügyek? Kételyek? Talán mindegyik. Ma beszélgettem egy régi baráttal akivel megszakadt a kapcsolat. Folyamatosan kattog az agyam és rádöbbentem, hogy igaza van. Elbasztam abból a szempontból, hogy elhanyagoltam. Vitatkozhatnánk most azon, hogy ha barát akkor ő miért nem keresett és miért nem állt mellettem a legnagyobb szarban, de nem akarok. Ami biztos, hogy hibás vagyok. Ezzel szembesülni nem nagy dolog. Az, hogy ez tudatosul bennem már picit igen. Az, hogy ezt ki is mondom és el is ismerem már annál inkább. Sok dolgot rendbe kell tennem. Magam miatt. Mással szemben és önmagammal szemben a leginkább. Mik ezek? Fogalmam sincs. Vannak támpontok amin el fogok indulni. Remélem sikerül, szurkoljatok!:)

Kétely. Kétségek között lenni a legborzasztóbb. Azok a dolgok amik eddig a világ végét jelentették számomra eltörpülnek a KÉTELY mellett. Borzasztó átélni. Borzasztó ezzel együtt létezni. Nem haragszom, szomorú vagyok. Nem tudom melyik a jobb? Ha haragudnék? Mert akkor idegből szétbasznám a tévém ami hozzá teszem már nagyon megérdemelné. A szomorúság egy egészen más dolog. Ott van benned, él létezik és iszonyat fájdalmat tud okozni. Ha ez a szomorúság társul ezzel a retkes kétellyel, az egyenes vonaljegy lenne Lipótmezőre, ha még létezne. Apránként felemészt és már nem tudsz különbséget tenni a valóság és a kétely által okozott világ között. "ÁLLÍTSÁTOK MEG A VILÁGOT! KI AKAROK SZÁLLNI BELŐLE!" ez a gondolota újból és újból a fejembe ötlik. Minden alkalommal azt kívánom, hogy ébredjek fel mert borzasztó ez az álom. Próblom felfogni, hogy azokra a kérdésekre amikre nem tudom a választ az élet így válaszol. Olyan helyzetek elé állít, amik egyből megoldják a dolgot. Na de kérem szépen...... Menjen a picsába az élet, ha ekkora szomorúságot tud okozni:)

Tudom azt is, hogy én vagyok a hülye. Mert nem így kellene felfognom hanem úgy, hogy: " Na 10-es kérdés pipa". Ösztön lény vagyok. Az érzelmeim vezérelnek leginkább. Nem szoktam és nem is akartam soha az eszemre hallgatni. Egyetlen egy esetben hallgatok rá. Amikor már nem lapátolják rám a szart, hanem öntik. De nem talicskából, hanem egy komplett betonkeverőből. Akkor megrázom magam és azt mondom: "A kurva életbe, kell ez nekem?" és egyik pillanatról a másikra jön a katt (én így hívom az észhez térést). Onnantól kezdve nincs kétely, nincs szomorúság. De miért kell addig a porba döngölnöm magam? Miért kell a földdel egyenlővé válnom?

A másik dolog ami megrémít, hogy most hogy tudatosul bennem mit írok folyamatosan csak az én én én és én. Nem érzem magam egonak. Persze egy egészséges, időnként néha túlzott egoizmus van bennem és magammal foglalkozom és persze szeretem és el is várom, hogy körül rajongjanak. De ki nincs ezzel így? Mindenkiben van egyfajta sóvárgás aziránt, hogy rajongjanak érte. Akiben ez még nem volt meg, az hazudik. Magának és másoknak is. Valóban elfeledkeztem emberekről. Nem az ego miatt. Egyszerűen így alakult. Sajnálom, de ilyenkor fog kiderülni kik azok akik mellettem állnak. Fogadd el magad olyannak amilyen vagy és a világ el fog fogadni téged! Ha mered vállalni a hibáidat, ezeket ki is tudod mondani, szembe tudsz velük nézni akkor megint egy lépéssel közelebb kerültél a TÖKÉLETESSÉG felé.....

Borzasztóan érzem magam.

Tegnap megdöbbentem saját magam is. Annyira pattanásig vannak feszülve az idegeim, hogy nem tudom kordában tartani őket. Felgyülemlett bennem minden érzés, gondolat, tett. Nem keresem az okokat vagy nem keresek a kérdésekre választ. Ami biztos, hogy ez nem mehet így tovább. Emberekhez való hozzáállásom az utóbbi időben egyre rosszabb. Elviselhetetlen vagyok. Elviselhetetlen, hirtelen haragú és lekezelő... Utálom magam.

Tegnap otthon voltam. Megint ugye jöttek elő az elintézendő feladatok és nem tudtam higgadtan viszonyulni hozzájuk , sem a körülöttem lévő emberekhez. Volt egy pont amikor egy hajszál választott el, hogy kijöjjön belőlem és úgy elkezdjek bőgni ahogy még soha. Nem tettem. Tartottam magam mert nem akartam azt látni, hogy az elutazásom előtt anyukám ennyire esetlennek, kétségbeesettnek és szomorúnak lásson. Egy idióta vagyok. Ott volt a lehetőség, hogy megkönnyebbüljek és nem éltem vele.

Le akartam foglalni a vonatjegyem ami még hiányzott. Egy ismert sorozatból idéznék: " The computer says no!" Igen a gép nemet mondott. Nem egyszer, nem kétszer hanem többször. Nem értettem a problémát és annyira elszállt az agyam, hogy kiabáltam, csapkodtam és már ott voltam hogy szétbaszom úgy a gépet, hogy ember olyat még nem látott.

Nem ez volt a legszörnyűbb mert azért valljuk be, hogy az embernek néha elpattan az agya. A borzasztó az volt, hogy a másodperc töredéke alatt olyan érzelmi hullámba kerültem ( egy tanítványomat idézve: " Érzelmi cunamim" volt) hogy az öröm, a bánat, a kétségbeesés, a düh vett erőt rajtam. Nem tudtam kezelni a helyzetet. Aztán a testem jelzett, hogy szedjem össze magam. Egész pontosan a szívem. Szúró és fájó érzésem volt. Megráztam magam. Tudtam, hogy ennek nem szabad bekövetkeznie.

A tegnapi nap nem hogy szar volt, nem hogy középszar volt, hanem gigantikus módon extrán szar. Gondoltam ha visszajövök Pestre akkor majd minden elmúlik és picit észhez térek. Ez olyan szinten következett be, hogy tegnap óta nem aludtam semmit.

Nem tudom meddig bírom még így, de fasza csávó vagyok és mint megannyi mindent ezt is átvészelem.

Nemsokára itt van az utazásom napja. Várakozással teli félelemmel indulok neki az útnak. A félelem nem az újtól van. India és Yemen után nincs mitől félnem, ami a kinti életemet illeti. Tudom, hogy nem lesz gond. Az elején persze biztos, hogy nyuszi leszek, de minden rendben lesz.

A félelem az érzések miatt van. Itthagyom azt a közeget, ahol a mindennapi problémákkal szembesülnöm kellett. Itt hagyom azt a közeget, ahol a barátaim vannak, ahol élek.

Tudom, hogy egy lehetőség most ez nekem. Lehetőség, hogy érzelmileg kipucoljam magam. Lehetőség, hogy a helyére tegyek dolgokat és elgondolkodjak azon, hogy is viselkedek mostanában emberekkel és lehetőség, hogy ezen változtassak....

Hosszú ideig nem írtam semmit. Lehetőség. Vagy élünk vele vagy nem. Mindig ott van és a döntés a kezünkben van. Az első lehetőségem a külföldi munka volt az utóbbi időben. Elvállaltam. Aztán elkezdtem gondolkodni, hogy vajon jól döntöttem-e? Még nem tudom. A választ az után fogom megtudni biztosan, ha hazajöttem. Most azt gondolom, hogy minden bizonnyal a lehető legjobb döntést hoztam meg. Még akkor is, ha ezt az egy hónapot át kell vészelnem valahogy.

Miután elmondtam a főnökömnek, hogy elfogadtam a munkát nem hivatalosan, de kirúgott. Úgy alakította az órarendet, hogy már előre lehetett tudni, hogy senki nem fog jelentkezni. Kapva kaptam az alkalmon és a tanítványaimnak felajánlottam egy lehetősége, hogy amíg itthon vagyok folytathatják nálam más helyen, de úgyanabban az időpontban. Volt aki élt vele és volt aki nem. Ha nem indult volna el akkor nagyon nehezen tudtam volna munka nélkül megvenni a jegyem. Sikerült. A jegyem megvan és megyek.

Szinte minden lehető tartalékomat teljesen feléltem. Nem tudom mi lesz velem kint de igazából nem is nagyon érdekel. Azt csinálhatom amit szeretek. Táncos vagyok és táncolhatok. Valahogy olyan ez mint az írónak az írás. Egy kedvenc filmemből ha idézek, akkor az ez az idézet lenne: " És Rilke így válaszolt annak a fickónak: Ne engem kérdezz, hogyan válhatsz íróvá. Ha minden reggel úgy ébredsz, hogy csak az írás jár a fejedben és semmi más akkor író leszel." Minden nap úgy kelek fel, hogy a tánc jár a fejemben. Akkor táncos vagyok? Igen lehet.

A legnehezebb helyzetben mutatkozik meg igazán kik is azok az emberek akik a barátaid. Ez a létszám nálam most lecsökkent. Amit nem is bánok. Valahogy azt érzem amit egy nagyon kedves barátom mondott. Azért kell kimennem, hogy rendbe tegyem magam. Érzelmileg, fizikailag mindenhogy.

Remek dolgok történnek velem mostanában. Felkérés egy sorozatban, elindult a saját tanításom mégha csak minimális létszámmal is, elutazom külföldre dolgozni és világot látni. Ennek ellenére valahogy mégis azt érzem, hogy feszült vagyok. Apu halála után teljesen megfordultak a dolgok. Segítenem kell anyukámnak a hivatalos ügyek intézésében, a problémák megoldásában. Ezek nem egyszerűek és már annyira feszült vagyok ettől, hogy a mérgemet rajta töltöm ki. Nem kéne és lelkiismeretfurdalásom van emiatt. Persze nem azt mondom, hogy nem hibás a dolgokban, de ezen már kár rágódni. A jelenlegi szar helyzetből kellene kihozni a lehető legkevésbé szarabbat. Nagyon nehéz. Hiányzik apu, hiányoznak a tanácsai a meglátásai és a véleménye. Egyedül nagyon nehéz.

Most meg itt ülök a gép előtt 25 nappal az elutazás előtt és nem tudom mi lesz velem addig. Miből? Hogyan? Mit? Miért?

Ezek a kérdések foglalkoztatnak. Ezekre a kérdésekre keresem a választ folyton folyvást. Segítséget nagyon nehezen fogadok el. Pláne, ha az anyagi. Utálom. Hangulatingadozásokról nem is beszélve. Nevetés és depresszió. Mit ne mondjak csodálatos.:)

Ami viszont mindig is megnyugtat, hogy léptem. Meghoztam egy olyan döntést ami a későbbi életemre is hatással van. Eljöttem a munkahelyemről. Nem leszek alkalmazott ott már soha többé. De ami a legfontosabb, hogy kiszakadtam abból a körből, ahol a "legjobb barátom" van. Ennek azért örülök.

Most pedig a legfontosabb, hogy talpon maradjak.:) Talpon maradni, amíg csak lehet......

És ez márpedig így van. Leírom, mert le akarom írni. Mert bennem van, mert zavar, mert dühít, mert bánt, mert örülök és mert csak.

Az eredeti terv az volt, hogy nem szólók a főnökömnek arról, hogy elmegyek külföldre. Folyamatosan érlelődött a gondolat benne és dilemmáztam. Nem tehetem meg sem vele sem pedig a tanítványokkal. Hogy miért akartam azt, hogy csak az utolsó pillanatban mondom el neki? Megvan az oka. Többször szóba hoztam, hogy mit szólna hozzá, ha olyan feltételekkel dolgoznék ott mint Mr. M. Folyamatosan azt kaptam, hogy majd megbeszéljük és hogy ez nekem miért is kellene stb. Persze mondanom sem kell, hogy nem történt semmi. Aztán rákérdeztem Mr. M.-nél, hogy ő ugyan hogy és miként van ott. Elmesélte, hogy a főnököm neki hozzácsapja a fizetéséhez azt amiért én is könyörögtem. Elborult az agyam. Úgy voltam vele, hogy akkor annyi a minimum, hogy nem szólók neki. Féltem, hogy ha elmondom akkor nem fog többé alkalmazni. Lejárnak a tanfolyamok a jövő héten. Utána nem lesz órám. Mert a vezetőség úgy döntött, hogy sem a kezdő tanfolyam óráit nem kapom meg (ami valamilyen szinten érthető is) és a haladó csoportot sem taníthatom addig amíg itthon vagyok. Amit nem értek, hogy miért. Elkeseredtem. Hogy miért döntöttem úgy, hogy oda állok elé és most elmondom? Mert nem akartam szarban hagyni sem őt, sem pedig a tanítványaimat. Nem akartam azt, hogy abban a hitben legyenek, hogy a következő 3 hónapban is én tanítom őket. Nem akartam, hogy azért fizessenek ki egy rakás pénzt mert jó hangulatban velem tölthetik el az órákat úgy, hogy még tanulnaki is valamit.

Azt gondolom, hogy ennek ellenére jól döntöttem. Korrekt voltam és nem bántam meg hogy így alakult. Csak a kis lurkókat sajnálom. Szerettem hozzájuk járni, velük lenni együtt eltölteni az órát és játszva tanulni. Ők tőlem én pedig tőlük.

4 év hosszú idő. Sokmindenen keresztül mentem ezidő alatt. Kaptam hideget és meleget. Néha link voltam és felkészületlenül mentem órára de ennek ellenére tudom azt, hogy aki oda járt kapott. Nekem pedig adott. Adott erőt, hogy csináljam, adott lelkesedést és jókedvet.

Igen, valószínű most dühből írom ezt és holnapra azt is megbánom, hogy egyáltalán neki álltam. De most ahogy a végére érek érzem, hogy jobb. Jobb mert kiírtam.

Köszönöm. Köszönöm a főnökömnek. Köszönöm neki a 4 évet és azt, hogy ha nem így állt volna a dologhoz hozzá, akkor nem írtam volna alá a szerződést. Neked is köszönöm Mr. M. Köszönöm. De ettől még a véleményem nem változik meg rólad!!!!!!!!!!!

És hiába érzed most magad jól! Visszajövök..........

Nem tudok a dolog mellett elmenni. Bosszant, elkeserít és felháborít. Már írtam róla, hogy vannak emberek akik szánalmasnak tartanak emiatt a blog miatt. Vannak emberek akik nem értenek ezzel egyet. Vannak emberek akik támadnak és vannak akik támogatnak.

Azt is leírtam már, hogy leszarom ki mit gondol. Nem tetszik ne olvsasd!

Soha nem mondtam, hogy egy szent vagyok. Megtörténtek dolgok és nem szégyenkezem miatta. Néhány dologra nem vagyok büszke és ha tehetném máshogy alakítanám, de nem tudok ellene mit tenni. Megtörtént és vállalom a dolog után a következményeket.

Tegnap lementem a bárba. Nem dolgoztam, csak gondoltam mi a picsának üljek itthon. Ahogy leértem megláttam Mr. M.-met. Furcsáltam a dolgot, de nagyon nem is foglalkoztam vele. Úgy néztünk el egymás mellett, mintha nem is ismernénk egymást. Tudjak a kettőnk közti kapcsolatot és helyzetet mert ott voltak minden egyes nehéz, vidám, háborús időszaknál.

Na szóval lent volt és fellépet. Örültem neki, hogy láthatom a színpadon, mert annak ellenére ami történt szerettem ott fent. Szerettem azt amit csinál és szerettem vele együtt dolgozni. Mindenki kérdezte, hogy mi van és hogy miért nem beszélgetünk egymással. Kérdezték, hogy ennyire megutáltuk egymást? Az ő véleményét nem tudom. Soha nem ültünk le sem Mr. Á. után, sem Mr. D. után, se semmilyen dolog után, hogy ezt megbeszéljük. Mástól persze hall vissza az ember dolgokat, ami olyan mint a népmese. Vagy igaz vagy nem. Hozzá tesznek elvesznek, de a tartalom azért mégis csak valódi.

Ez persze tegnap este sem történt máshogy. Azt gondolja, hogy gerinctelennek tartom mert ezt itt le is írtam. Bevallom töredelmesen, hogy nem emlékszem rá, hogy ezt a szót használtam-e. Elképzelhető. Soha nem olvasom vissza a bejegyzéseimet mert akkor szépítenék, elvennék, hozzátennék. Azt pedig nem akarom. A cél, hogy úgy írjam le ahogy kijön belőlem nem pedig másnak megfelelni, mást nem megbántani. Gerinctelen? Nem tudom, hogy ez a legmegfelelőbb szó-e erre. És azt sem tudom, hogy nekem jogom lenne-e ezt mondani rá azok után, hogy Mr. Á.-val összejöttem. Az eddigi történetek és visszhangok után, azok után, hogy Mr. D.-vel összejött mikor tudta, hogy nekem ez mennyire fáj, azok után amiket rólam mondott Mr. Á.-nak lehetne azt mondani, hogy gerinctelen, de nem hinném, hogy azon lenne a hangsúly, hogy milyen jelzővel illetem meg. Pláne nekem nincs jogom sem ítélkezni sem pedig véleményt alkotni róla. Ami biztos, hogy nem barát. Velem nem volt az. Egy barát nem nyilatkozik úgy a másikról, ahogy ő. Persze itt mondhatjuk azt, hogy egy barát pedig nem viselkedik úgy mint én akkor. Ebben semmi kétség. Ez is rendben van.

Igazából az bosszant és dühít, hogy nem áll oda és nem mondja el a véleményét. Felesleges lenne már ennyi idő után felhozni a dolgokat? Elképzelhető. Bár jobb később mint soha én azt gondolom. Voltak és lesznek közöttünk nézeteltérések ez biztos.

Próbálom félretenni azt hogy sértett vagyok, próbálom félretenni azt, hogy mi történt és egy normális munkatársi viszonyt kialakítani. Mert a harag senkinek sem jó.

Próbálom. Mint akkor amikor felkellett mennem a színpadra és maximálisan megcsinálni a műsort vele akkor amikor Mr. D.-vel együtt volt. Nem szabadott hogy lássák. Nekem sikerült akkor. Neki miért nem sikerült akkor amikor a színpadon odébb lökött és hátrahúzott?

Emberek vagyunk különbözünk. Mindenki máshogy éli meg a dolgokat. De a lehetőség mindenkinek adott, hogy tisztázza a másikkal problémát függetlenül attól, hogy párkapcsolatról, barátságról, ismerettségről vagy munkatársról van szó. A lehetőség adott. Nem harmadik személyen keresztül, hanem face to face. Szemtől szembe.......

Szeretni valakit valamiért....... Sokat gondolkodtam azon, hogy kit miért is szeretek. Arra az elhatározásra és tanulságra jutottam, hogy azok az emberek állnak hozzám a legközelebb akikről nem tudom megmondani miért is szeretem.

Ha a párkapcsolataimon tekintek végig, az igazán nagy, szenvedélyes és legnagyobb fájdalmat okozó szerelmekről nem tudok mit mondani. Mr. L. , Mr. D. , Mr. Á. Ha valaki megkérdezi, hogy ők kicsodák csak annyit tudok mondani, hogy Mr. L. , Mr. D. és Mr. Á. Nincs sem pozitív sem pedig negatív véleményem róluk. Egyszerűen voltak, vannak és lesznek az életemben.

Ha a barátaimon tekintek végig, ott azért már kicsit más a helyzet. Nagyon fucsa a dolog, hogy apu halála után kezdtem el magamban helyre rakni úgy isten igazából a dolgokat. Kivel milyen kapcsolatom is van? Ki állt mellettem, amikor a legnagyobb szarban voltam? Ki lesz az, akit hajnali kettőkor vagy háromkor felhívhatok azzal, hogy: "Nagy baj van, kérlek segíts!" ?

Mr. M.-ről már tudom, hogy nem esik a barát kategóriába. Sem a haver, de még csak az jó és közeli ismerős kategóriába sem. Munkakapcsolatban vagyunk. Munkatársak.

Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem bánt a dolog és nem esik rosszul. Talán ott hagytam abba, hogy Mr. M. nem tudta, hogy Mr. Á. és én együtt vagyunk. Mi persze kihasználtuk a helyzetet és próbáltunk minden egyes információt kiszedni Mr. M.-től a másik emberre vonatkozóan.

Bár én nem akartam elhinni, hogy az az ember akit a lelki társamnak hittem, ennyire gerinctelen lenne velem. Visszajutott hozzám például, hogy az idő alatt amíg a bárban dolgoztam folyamatosan vittem hátra a srácokat. Mindenkivel megtörtént még aznap este az aminek meg kellett történni. Nem akarom magam egy szűznek beállítani. Nincs takargatni valóm a múltamat illetően. De azért ez nálam is kiverte a biztosítékot. Az egyéjszakás kalandok nem tartoztak a mindennapjaim közé. Voltak. Na de hogy mindenkivel mindenhol mindent? Azt ki kérem magamnak. Azt hiszem ebben a pillanatban mikor ezeket mesélte összekevert saját magával.

Emlékszem, elhívtuk, hogy legyen a zsűri tagja egy táncversenyen. Ahogy vélekedett a dologról és erről az egészről az nem azt bizonyította, hogy a barátja mellett áll és támogatja minden téren. Azt kellett visszahallani, hogy kíváncsi lesz rá, hogy hogy sikerül. Kíváncsi lesz rá, hogy hogy fogjuk mi kifizetni a műsorvezetőnek a díját és a többi és a többi. A hangnemet így már utólag el tudom képzelni.

Ennek ellenére folyamatos nézeteltérésem volt Mr. Á.-val, mert nem akartam elhinni. Arra is volt példa, hogy lemondtam a talákozást mert segítenem kellett Mr. M.-nek. Nekem ő volt az első. Azt gondoltam, hogy párt - bár gyűlölöm ezt a szót - bármikor találhat magának az ember, de igaz barátot nagyon ritkán. Naiv voltam.

Aztán párkapcsolatnak vége, és ott álltam egyedül. A legelső ember Mr. M. volt, akinek el akartam sírni a bánatom de tudtam, hogy ez elég egy faramuci helyzet lenne.

De a végén mégis rászántam magam. Egy elkeseredett pillanatomban felhívtam sírva. Azt mondta eljön értem, hol vagyok? Beszálltam a kocsijába elmentünk hozzá, hogy elmondjam neki mi bánt..... Volt egy furcsa érzésem, amit nem akartam még saját magamnak sem beismerni. Ez az érzés később beigazolódot.......

Ahogy elkezdtem írni Mr. M.-mel való barátságom történetét, úgy jutott eszembe a többi "barátokkal" és barátokkal való kapcsolataim. Furcsa érzés. Van örök barátság? Mindig azt mondjuk, hogy : " Mi örökre barátok maradunk". Küldözgetünk egymásnak ilyen meg olyan sms-eket és üzeneteket, aztán amikor eltávolodunk egymástól vagy éppen összeveszünk valami miatt akkor már ezek nem is olyan fontosak. Sőt! Eszünkbe sem jut. Mitől lehet ez? Ki tudja. Egy biztos, ha egy ember kilép az életünkből annak minden bizonnyal oka van. Tanultál belőle? Megtanított olyan dolgokra amiket előtte nem tudtál? Igen? Akkor nincs okod panaszra. Fogadd el és lépj tovább. Nem? Akkor meg azért ne bánkódj. Ha nem tanított és nem tanultál akkor felesleges siránkozni azon, hogy miért nincs. Megint életbe lép az, hogy nem miatta vagy padlón, hanem a hiány az ami  szarul esik.

Nos valahol ott hagytam abba, hogy megtörtént az első vita. Amit számos másik és másik követett. Nem igazán törődtünk vele. A megszokás rabjai lettünk. Minden nap találkoztunk, együtt lógtunk, együtt ettünk és kávéztunk. Sőt még egy kasszán is voltunk. Önzetlenül segítettük a másikat ott, ahol csak tudtuk. Bár egyikőnket sem vettette fel a pénz, de ha a másiknak nem volt, akkor mindig jött a segítség a baráttól.

Emlékszem rá, hogy annyira nagyon padlón voltunk érzelmileg és anyagilag egyaránt, hogy egymást erősítve elhatároztuk, hogy kirúgunk a hámból.:) Már amennyire a pénztárcánk engedte. Egy harmadik ismerőssel összejöttünk aki akkoriban hasonló helyzetben volt mint mi. Össze meg vissza volt nálunk 3 ezer forint és némi apró. Gondoltunk egyet és elindultunk a Tesco-ba, hogy bevásároljunk. Vettünk is három üveg császárkörte likőrt - csak mert alkohollal elviselhető a nyomor címszóval - egy kiló kenyeret és egy zacskó lilahagymát valamint a legfinomabb libazsírt.:) Hihetetlenül bezabáltunk. Neki indultunk az éjszakának libazsíros, lilahagymás és császárkörtés lehelettel:) Nagyon jó buli volt. A mai napig emlékszem rá milyen beteg is voltam másnap.:)

Ha összegeznem kellene Mr. M.-mel töltött 3 - 3 és fél évemet akkor azt tudnám mondani, hogy eszméletlen jó volt. Mindaddig amíg össze nem jöttem Mr. Á.-val.

Már korábban írtam, hogy Mr. M. nem tudta egy jó ideig, hogy együtt voltam Mr. Á.-val. Visszagondolva nem is volt ez nagy baj. Hogy miért? Mert Mr. Á. olyan információkat osztott meg velem, ami után elgondolkodtam Mr. M.-mel való barátságomon.......

A hiány a legborzasztóbb érzés. De miért is? Nem lehet, hogy csak a megszokás rabjai voltunk és egyszer csak minden ok nélkül ez a rendszeresség eltűnik az életünkből és ezért ennyire borzasztó? Minden reggel felkelünk, letusolunk, reggelizünk, elvégezzük a dolgunkat, haza érünk. Ha nem reggeliznénk vagy nem dolgoznánk akkor hiányt éreznénk. Jézusom mekkora életbölcsességet mondtam.:) Máshogy kellene kódólni az agyunkat. Lehet. Azon siránkozunk, hogy nincs. Nem pedig annak örülünk, hogy volt. Egy ember kilép az életünkből és keressük az okokat. Függetlenül attól, hogy miért is történt meg ez. Keressük az okokat, a hibákat. Mindig a másikban. Elképzelhető, hogy egy idő után rájövünk a saját hibáinkra is, de akkor már késő és marad a hiány. A mókuskerék biztonságot ad a mindennapokhoz, ha leáll vagy megszakad akkor váratlanul olyan helyzetek elé kerülünk amikkel nem tudunk mit kezdeni. Ez a legfőbb probléma. Nem pedig a hiány.

Szeretsz valakit, minden nap találkozol vele, együtt élitek a mindennapokat. Lehet az a barátod, a szerelmed a családod valamelyik tagja. Ha eltűnik az életedből egy szemvillanás alatt, befordulsz. Nincs már ott. Egész nap azon gondolkodsz vajon ő mit csinál? Ráírjak? Hogy fogadja? Mi történhetett?

Mr. M.-mel azután az este után szinte minden egyes hétvégén együtt mentünk dolgozni. Ebből a hétvégenkénti találkozásból aztán rendszeres mindennapi találkozás lett. Olyannyira lettünk barátok, hogy segített munkát találni pesten. Elkezdtem ott dolgozni, ahol ő is. Ezek után mint a sziámi ikrek olyanok voltunk. Reggel mikor felkeltünk egyből hívtuk a másikat vagy üzentünk neki. Csak ennyit: "Kávé?".

Kávé reggel, kávé napközben, kávé este és éjjel. Mindenki azt gondolta, hogy együtt vagyunk. Minden hová együtt mentünk. A külső szemlélő számár valóban úgy látszódott, hogy mi együtt élünk.

Az első nagy vitán is túlestünk. Volt egy születésnapi buli, ahová mind a ketten hivatalosak voltunk. Természetesen oda is együtt mentünk. Megbeszéltük, hogy jön értem felvesz és megyünk. Egész jónak indult a buli. Rengeteget nevettünk. Aztán ahogy a maligán fok elérte a megfelelő szintet mélyebb és mélyebb beszélgetésbe kezdtünk. Kiderült, hogy tetszem neki és el tudná képzelni azt, hogy köztünk több is legyen a barátságnál. Akkor még Mr. L. járt a fejemben. Nem tudtam elképzelni Mr. M.-mel kapcsolatot. Ragaszkodtam hozzá, de csak és kizárólag barátként. Elmeséltem Mr. M.-nek, hogy Mr. L. felhívott és kérdezte, hol vagyok. Aztán kint beszélgettünk az autónál mikor egyszer csak Mr. L. megérkezett. Mivel hulla részeg voltam Mr. L. azt mondta, hogy haza visz. Én meg hát persze kapva kaptam az alkalmon. Bár nagy választásom nem volt, mert a lábamon nem bírtam megállni. Jött, megfogott, betett az autóba és elindultunk. De még mielőtt ezek megtörténtek volna Mr. M. hangot adott a véleményének. Nagyon ideges lett. Nem is biztos, hogy az ideges a legmegfelelőbb szó erre. Talán az, hogy kurva féltékeny lett.:) Kiabálás közepette elhajtott.... Fel sem fogtam. Mr. L. kérdezte, hogy mi volt ez? Mit tudom én? Arra nem emlékeztem másnap, hogy hogy mentem haza.

Talán két napig nem beszéltünk Mr. M.-mel. Persze kivitelezhetetlen volt a nem találkozás, mivel egy helyen dolgoztunk.

Sikerült megbeszélni. Azt hittem túl léptünk a dolgon és minden rendben.....

Az elmúlt pár napban vagy talán hétben folyamatosan az elfogadásról kell gondolkodnom. Elfogadni különböző helyzeteket, emberi kapcsolatokat, munkahelyi örömöket vagy netán problémákat.

Iszonyatosan nehéz. Azt hiszem, nem csak az én számomra, hanem mindenki számára elfogadni a másiknak a hozzáállását, véleményét, gondolkodását nem egyszerű.

Apukám halála után megborult az életem. A családom olyan furcsa lett és ahogy figyelem a történéseket és eseményeket észre vettem, hogy felnőttem. Fel kellett nőnöm a feladathoz. Ennek a feladatnak az első és legfontosabb és legnehezebben emészthető része az, hogy elfogadjam, hogy nincs többé. Időm nem volt arra, hogy kiadjam magamból. Szerettem volna jól lerészegedni, fényképeket nézegetni, összehullani és feldolgozni az elvesztését, de nem volt rá lehetőségem. A folyamatos ügyintézés ami ezzel jár, elfelejtett megállítani és emlékezni rá. Ezt a mai napig nem tudtam megtenni. Bennem van, de nem jön. Nem értem az okát, próbálom elfogadni és megérteni. Talán egyszer majd sikerül és kiadhatom magamból, de közben számos más-más dologgal kell foglalkoznom és valami olyasmit érzek, hogy nincs most időm erre, mert ezt és ezt meg kell még oldanom. Majd talán holnap.....

Mr. M.-mel is hasonló a helyzet. Emlékszem az első találkozásra. Egy budapesti szórakozóhelyen dolgoztunk együtt. Talán már említettem volt:) Na szóval bekerültem az öltözőbe ismeretlenül és csak ámultam bámultam, hogy a férfiakból egy pár óra leforgása alatt hogyan válik nő. Nem hittem a szememnek. Mr. M. soha nem ott készült el. Ő már mindig úgy jött, hogy a sminkje már készen volt. Csak bejött az öltözőbe, behúzta az eszméletlen nagy bőrőndjét levette a sapkáját és átöltözött. Máris ott állt előttem egy nő. Hihetetlen látvány volt. Csak kapkodtam a fejem jobbra meg balra, mert annyira új volt a helyzet.

Emlékszem, hogy a sarokban ültem egy széken. Senkivel nem beszélgettem csak figyeletem. Egy rózsaszín cipő volt rajtam és a fellépőruhám. Mr. M. megérkezett és csak annyit mondott: " Szép cipő!" Persze mit reagál erre az ember? "Köszönöm" - mondtam én. Azonban azt is tudtam, hogy ebben a mondatban benne volt az irónia. A többiek csak mosolyogtak én meg örültem mint majom a farkának, hogy hál' Istennek valakivel elindult egy kommunikáció. Szánalmasan és esetlenül üldögélek tovább a sarokban, amikor egyikük kétségbeesetten azt mondja: "Van valakinél sminklemosó?" Senkinél nem volt. Ki kellett menni a boltba. Persze nem nekik, mert sajnos Magyarország nem tartott ekkor még ott, hogy elfogadja ha egy férfinak az a munkája, hogy nőimitátor. Vagy transzvesztita. Nevezhetjük bárhogy a lényeg, hogy nem elfogadott tény.

Azt gondoltam, itt a lehetőség, hogy egy jó pontot szerezzek náluk. Felajánlottam, hogy kimegyek én. Kérdezték, hogy adjanak-e pénzt? Mondtam, hogy majd ha visszajöttem odaadják. Ahogy visszaértem mindenki nagyon hálás volt. Egyedül Mr. M. kérdezte meg, hogy mivel tartoznak? Mondtam, semmivel. És ezzel a téma le is volt zárva. A műsor lement, siker volt. Mindenki hozta a tőle megszokott formáját. Bent az öltözőbe én visszaültem a helyemre a sarokba a tükör elé. Annyira új volt a helyzet, hogy azt sem tudtam mi a teendő ezek után.

Aztán Mr. M. odajött hozzám és azt mondta: "Gyere". "Jézusom, hová?"- kérdeztem én. Elmentünk az egyik bárpulthoz ahol már ki volt készítve két pohár. Nem kellett semmivel sem foglalkoznom, csak meg kellett innom. Féltem tőle és nem akartam meginni. Egyrészt mert nem tudtam mi az, másrészt nem ez volt az első alkalom, hogy az éjszakában dolgoztam és hát ugye ki tudja mi landol ilyenkor a pohárban. :) "Ne kérdezz! Azért kapod, mert kimentél nekünk sminklemosóért!"

Nem volt kérdés, hogy megiszom-e vagy sem:) Sértődés lett volna. És egy sértett "nőnél" rosszabb talán csak a féltékeny "nő" a rosszabb:)

Elindult egy beszélgetés és elindult egy barátság....... Egy barátság amiről azt gondoltam, hogy az. Azt gondoltam egészen három évig........

Már nagyon régen írtam. Nem volt kedvem. Bár a visszaigazolások és az e-mailok arról tanúskodnak, hogy folytassam és ne hagyjam abba és tudnék-e segíteni és a többi és a többi.

Ennek ellenére elbizonytalanodtam. Soha nem érdekelt egyetlen más embertől származó vélemény sem. Mindig mentem a saját fejem után. Néha meg is szívtam ezzel. Más emberek véleménye..... Így hívom azokat, akik jelentéktelenek a számomra. Nem ismerős, nem haver, nem a többi ember, hanem más ember.... Nincs ezzel baj, hogy ő más de fogadja el, hogy én is az vagyok. Minden tekintetben. Nem buzi, nem köcsög, hanem más. Senki nem egyforma. Jól is néznénk ki, ha mindenki 194 cm magas lenne, 70kg vagy talán 75kg - depressziós időszakban 65 kg - szép, néha makacs és önfejű, akaratos és életvidám, társasági ember és "szarok a világra" típus. Unalmas lenne minden nap saját magaddal találkozni a boltban, a metrón, a munkahelyen vagy otthon. Imádom, hogy különbözőek vagyunk. Minden ember MÁS... Hála annak a jó Istennek.

Na szóval kapok én itten hideget és meleget egyaránt a bloggal kapcsolatban. -"Vannak ismerőseid, akik írnak nekem, hogy ez mennyire szánalmas és hogy képzelem?" . -" Szia! Olvasom a blogodat és nagyon tetszik!". - "Szia, nemrég szakítottam a barátommal. Tudnál nekem segíteni, ha leírom a történetet?". -"Szia, tetszik a blog, de kezd zavaros lenni. A rövidített nevek helyett találj ki valami másik nevet, mert egy idő után kavarc lesz és nem fogják érteni az emberek!".

Minden ember más. Jé ezt már leírtam egy jó párszor nem?:) Szóval leszarom a más emberek véleményét. Nem tetszik? Ne olvasd! Ki kéred magadnak? Ne olvasd! Szánalmas vagyok szerinted? Leszarom!:)

Csak és kizárolag a barátaim véleményét fogadom meg. Ez persze nem azt jelenti, hogy a negatív kritika nem lehet építő jellegű, de a tálaláson nagyon sok múlik nálam. Lehet pocskondiázni, lehet véleményt alkotni. Demokrácia van nem?  Aztán bízzátok rám, hogy mit és hogyan fogadok meg belőle! Köszönöm:)

Na ebből elég. Nem is tudom hol hagytam abba. Persze, hazudnék, ha azt mondanám nem érdekel azoknak a véleménye akik meg vannak említve ebben az életrajzi regénynek nevezett, néha gondolatokat össze-vissza leírt kis novellában, írásban.

Már nagyon régen túl akarok esni egy bizonyos személyen. Mindig az jár a fejemben, hogy: "Ess már túl rajta!"

Egyszóval eljött a pillanat, hogy - ami nekem végre azért lesz jó, mert kiírom magamból - részletesebben is bemutassam nektek Mr. M.-et........